2013. január 24., csütörtök
2013. január 23., szerda
Sünis történetek 12
Cser Kovács Gábor: Süni bolyongása
Süni végiggömbölyödött az avaron. Apró tüskéi a faleveleket ébresztgették. Hiába, a levelek nem akartak játszópajtások lenni. Egy szót sem szóltak hozzá, csak csendesen zizegtek. Süni sértődötten gurult tovább.
– Ha ti nem játszotok velem, majd keresek más társakat – morogta. Aztán abbahagyta a gömbölyödést és picinyke orrát kidugta a feketés tüskeerdőből.
Lerázta magáról az utolsó falevelet és utána így szólt: – Legközelebb hiába jöttök, ha leestek a fáról, én bizony nem kaplak el benneteket. De nem ám!
Sértődötten felhúzta az orrát, majd aprócska szemeivel kutatóan vizsgálódott. Senkit sem látott. A hóvirágok lehajtott fejjel tekintettek rá, de egy szót sem szóltak. Fáztak. Süni nem törődött velük.
– Finnyások... – mormolta megvetően. Ahogy tovább lépegetett, nagy-nagy fehérség tűnt elé. Az ismeretlen mellett egy hóvirág didergett.
– Süni, gyere segíts, bújj ide, melegíts fel, mert megfagyok.
– Mitől fázol?
– Ez a nagy fehér, vagyis a hó, el akar pusztítani, azt mondja, még nincs itt az én időm.
– Igaza is van. Vagy nem?
Süni elfordult a hóvirágtól. A pici növény lassan-lassan lehajtotta fejét. Búcsúzott röpke életétől. Süni még csak vissza sem fordult, ballagott tovább. Barlangja már messze volt, de ő ezzel nem törődött. Neki pajtások kellettek. Játszani akart.
Zajt hallott. Egy szemvillanás alatt összegömbölyödött, de apró szemeivel az erdőt kutatta. Nem kellett sokáig várnia. Az egyik bokor mögül egy nyuszi ugrott elő. Süni bátran bújt elő tüskéi közül...
– Hová mész, nyuszi pajtás? Gyere velem játszani!
– Jaj most nem lehet, a doktor bácsiért megyek, szegény testvérkém beteg.
– Ó, ráér a doktor bácsi. Gyere játszani, aztán majd később elmész.
– De mi lesz a testvéremmel?
– Megvár. Hiszen ágyban fekszik, nem?
– Igen, nagyon lázas szegény...
– No, gyere!
– Nem Süni, most nem, majd legközelebb. De segíts rajtam, nem tudom, innen merre kell tovább menni, hol lakik a doktor bácsi?
– Süni a tüskéi közé burkolódzott:
– Nem tudom, de ha tudnám se mondanám meg.
A nyuszi szomorúan indult tovább.
Süni nem szólt, pedig tudta, hol lakik a doktor bácsi, s látta, hogy a nyuszi az ellenkező irányba indul. Mérges volt: – Miért nem akar velem senki sem játszani? A nyuszi buta, meg a hóvirág is! – Sértődötten kapkodta lábait. A falevelekkel nem beszélt. Haragudott rájuk. Ők sem akartak vele játszani. Összegömbölyödött és gurulni kezdett:
– Legalább jól összeszurkállak benneteket – sziszegte a faleveleknek. – Azok türelmesen, fájdalmasan tűrték Süni szurkapiszkált. Egyre beljebb került az erdőbe. De játszótársat nem talált. Feltámadt a szél. Visongva tépkedte a bokrokat, szaggatta a megmaradt leveleket. Felborzolódtak a szürkészöld fűszálak. Hideg lett.
– Menj haza, Süni, menj haza! – susogták a fűszálak.
Süni morogván tekintett rájuk. Aztán megijedt. Egyre sötétebb lett és ő félni kezdett. Nem akart már játszani, nem akart már pajtásokat szerezni, csak hazamenni. Tétován nézett körül, de sehol egy ismerős bokor, egy fa, egy rég kitaposott ösvény. Eltévedt, szomorúan emelte fel fejét. Megborzongott, mert a csípős szél őt sem kímélte. Hiába gömbölyödött össze, fázott. A levelekhez fordult:
– Segítsetek, eltévedtem! Fázom, éhes vagyok, haza akarok menni – könyörgött.
A levelek zizegve-zörögve bújtak össze. Megsajnálták a kicsi tüskéshátút.
– Menj vissza a hóvirágig, ő majd útba igazít – zizegték.
Süni megköszönte a segítséget s elindult. Lehajtott fejjel, fázósan, éhesen. A hóvirág remegve állt a nagy hó szélén. Süni halkan szólt hozzá:
– Segíts rajtam, hóvirág, eltévedtem.
A parányi virág dideregve szólt:
– Melegíts fel, melegíts fel...
Süni azonnal teljesítette a kérést. Apró testével körbefonta a tavasz hírnökét, vigyázva, hogy tüskéi kárt ne tegyenek a parányi virágban.
– Köszönöm, Süni, köszönöm – hálálkodott a hóvirág.
– Az életemet mentetted meg. Már csaknem megfagytam. Indulj el az ösvényen és a nyuszik házáig meg se állj, ők majd megmondják, hogyan találsz haza.
Süni köszönt és egy forró lehelettel búcsúzott. A hóvirág kiegyenesedett, felemelte fejét s vígan nézett szembe a széllel. A melegtől megerősödött.
De Süni még az ösvényen vacogott. Egyre sötétebb lett, s ő félni kezdett. Megriadt a bagolyhuhogástól, a vén tölgyek reccsenéseitől. Nagyot sóhajtott, amikor meglátta nyusziék házát. Halkan kopogtatott, inkább csak kaparászott.
– Süni, te mit keresel itt ilyenkor? – csapódott ki az ajtó, s onnan a doktor bácsi nézett rá.
– Én... én... eltévedtem – szipogta.
– No, gyere be gyorsan, hiszen megfagysz!
Süni beaprózott a házba. Lesütötte szemét, amikor nyuszi barátjával találta magát szemközt. Hosszan nézett a megvetett ágyra, amelyben a nyuszi testvérkéje feküdt.
– Ne haragudj, többet nem csinálok ilyet – susogta a nyuszinak. Az megbocsátóan bólintott, s csak annyit mondott:
– No, gyere, hazakísérlek, már biztosan várnak rád otthon...
Süni végiggömbölyödött az avaron. Apró tüskéi a faleveleket ébresztgették. Hiába, a levelek nem akartak játszópajtások lenni. Egy szót sem szóltak hozzá, csak csendesen zizegtek. Süni sértődötten gurult tovább.
– Ha ti nem játszotok velem, majd keresek más társakat – morogta. Aztán abbahagyta a gömbölyödést és picinyke orrát kidugta a feketés tüskeerdőből.
Lerázta magáról az utolsó falevelet és utána így szólt: – Legközelebb hiába jöttök, ha leestek a fáról, én bizony nem kaplak el benneteket. De nem ám!
Sértődötten felhúzta az orrát, majd aprócska szemeivel kutatóan vizsgálódott. Senkit sem látott. A hóvirágok lehajtott fejjel tekintettek rá, de egy szót sem szóltak. Fáztak. Süni nem törődött velük.
– Finnyások... – mormolta megvetően. Ahogy tovább lépegetett, nagy-nagy fehérség tűnt elé. Az ismeretlen mellett egy hóvirág didergett.
– Süni, gyere segíts, bújj ide, melegíts fel, mert megfagyok.
– Mitől fázol?
– Ez a nagy fehér, vagyis a hó, el akar pusztítani, azt mondja, még nincs itt az én időm.
– Igaza is van. Vagy nem?
Süni elfordult a hóvirágtól. A pici növény lassan-lassan lehajtotta fejét. Búcsúzott röpke életétől. Süni még csak vissza sem fordult, ballagott tovább. Barlangja már messze volt, de ő ezzel nem törődött. Neki pajtások kellettek. Játszani akart.
Zajt hallott. Egy szemvillanás alatt összegömbölyödött, de apró szemeivel az erdőt kutatta. Nem kellett sokáig várnia. Az egyik bokor mögül egy nyuszi ugrott elő. Süni bátran bújt elő tüskéi közül...
– Hová mész, nyuszi pajtás? Gyere velem játszani!
– Jaj most nem lehet, a doktor bácsiért megyek, szegény testvérkém beteg.
– Ó, ráér a doktor bácsi. Gyere játszani, aztán majd később elmész.
– De mi lesz a testvéremmel?
– Megvár. Hiszen ágyban fekszik, nem?
– Igen, nagyon lázas szegény...
– No, gyere!
– Nem Süni, most nem, majd legközelebb. De segíts rajtam, nem tudom, innen merre kell tovább menni, hol lakik a doktor bácsi?
– Süni a tüskéi közé burkolódzott:
– Nem tudom, de ha tudnám se mondanám meg.
A nyuszi szomorúan indult tovább.
Süni nem szólt, pedig tudta, hol lakik a doktor bácsi, s látta, hogy a nyuszi az ellenkező irányba indul. Mérges volt: – Miért nem akar velem senki sem játszani? A nyuszi buta, meg a hóvirág is! – Sértődötten kapkodta lábait. A falevelekkel nem beszélt. Haragudott rájuk. Ők sem akartak vele játszani. Összegömbölyödött és gurulni kezdett:
– Legalább jól összeszurkállak benneteket – sziszegte a faleveleknek. – Azok türelmesen, fájdalmasan tűrték Süni szurkapiszkált. Egyre beljebb került az erdőbe. De játszótársat nem talált. Feltámadt a szél. Visongva tépkedte a bokrokat, szaggatta a megmaradt leveleket. Felborzolódtak a szürkészöld fűszálak. Hideg lett.
– Menj haza, Süni, menj haza! – susogták a fűszálak.
Süni morogván tekintett rájuk. Aztán megijedt. Egyre sötétebb lett és ő félni kezdett. Nem akart már játszani, nem akart már pajtásokat szerezni, csak hazamenni. Tétován nézett körül, de sehol egy ismerős bokor, egy fa, egy rég kitaposott ösvény. Eltévedt, szomorúan emelte fel fejét. Megborzongott, mert a csípős szél őt sem kímélte. Hiába gömbölyödött össze, fázott. A levelekhez fordult:
– Segítsetek, eltévedtem! Fázom, éhes vagyok, haza akarok menni – könyörgött.
A levelek zizegve-zörögve bújtak össze. Megsajnálták a kicsi tüskéshátút.
– Menj vissza a hóvirágig, ő majd útba igazít – zizegték.
Süni megköszönte a segítséget s elindult. Lehajtott fejjel, fázósan, éhesen. A hóvirág remegve állt a nagy hó szélén. Süni halkan szólt hozzá:
– Segíts rajtam, hóvirág, eltévedtem.
A parányi virág dideregve szólt:
– Melegíts fel, melegíts fel...
Süni azonnal teljesítette a kérést. Apró testével körbefonta a tavasz hírnökét, vigyázva, hogy tüskéi kárt ne tegyenek a parányi virágban.
– Köszönöm, Süni, köszönöm – hálálkodott a hóvirág.
– Az életemet mentetted meg. Már csaknem megfagytam. Indulj el az ösvényen és a nyuszik házáig meg se állj, ők majd megmondják, hogyan találsz haza.
Süni köszönt és egy forró lehelettel búcsúzott. A hóvirág kiegyenesedett, felemelte fejét s vígan nézett szembe a széllel. A melegtől megerősödött.
De Süni még az ösvényen vacogott. Egyre sötétebb lett, s ő félni kezdett. Megriadt a bagolyhuhogástól, a vén tölgyek reccsenéseitől. Nagyot sóhajtott, amikor meglátta nyusziék házát. Halkan kopogtatott, inkább csak kaparászott.
– Süni, te mit keresel itt ilyenkor? – csapódott ki az ajtó, s onnan a doktor bácsi nézett rá.
– Én... én... eltévedtem – szipogta.
– No, gyere be gyorsan, hiszen megfagysz!
Süni beaprózott a házba. Lesütötte szemét, amikor nyuszi barátjával találta magát szemközt. Hosszan nézett a megvetett ágyra, amelyben a nyuszi testvérkéje feküdt.
– Ne haragudj, többet nem csinálok ilyet – susogta a nyuszinak. Az megbocsátóan bólintott, s csak annyit mondott:
– No, gyere, hazakísérlek, már biztosan várnak rád otthon...
Sünis történetek 11
Mese a sündisznóról,
aki arra vágyott, hogy megsimogassák
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
- Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
- Hagyj békén, engem nem lehet megsimogatni - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
- Ne haragudj rám, én csak jót akartam
- Persze, persze - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor!
A kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: „Gyere vissza!” de egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér. A kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
- Itt vagyok - suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
- Hát Isten hozott - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
- Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
- Látod, mondtam én, előre megmondtam - morgott a sün - jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innen, hagyj magamra!
- Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! - sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Én nem így akartam! Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki….. Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett, és akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni: „Soha senki nem simogatott meg!”
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen - gondolta. Megbuktam szeretetből! Újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki….Az egyetlen!! Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! A barátod akarok lenni - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
- Mindnyájan félreismertünk - mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.
aki arra vágyott, hogy megsimogassák
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
- Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
- Hagyj békén, engem nem lehet megsimogatni - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
- Ne haragudj rám, én csak jót akartam
- Persze, persze - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor!
A kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: „Gyere vissza!” de egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér. A kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
- Itt vagyok - suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
- Hát Isten hozott - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
- Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
- Látod, mondtam én, előre megmondtam - morgott a sün - jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innen, hagyj magamra!
- Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! - sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Én nem így akartam! Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki….. Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett, és akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni: „Soha senki nem simogatott meg!”
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen - gondolta. Megbuktam szeretetből! Újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki….Az egyetlen!! Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! A barátod akarok lenni - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
- Mindnyájan félreismertünk - mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.
Sünis történetek 10
Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni
 | Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem. A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: -Köszönöm, anyukám! |
A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit:
-Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!
A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle:
-Ki bántott téged?
-Senki nem bántott -felelte a kis sün.
-Hát akkor miért könnyes a szemed?
-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.
-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?
-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.
-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.
-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, -de a tüskéid megszúrnák a mancsát.
-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.
-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!
-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni.
Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.
Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:
-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?
Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:
-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta.
-Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!
A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle:
-Ki bántott téged?
-Senki nem bántott -felelte a kis sün.
-Hát akkor miért könnyes a szemed?
-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.
-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?
-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.
-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.
-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, -de a tüskéid megszúrnák a mancsát.
-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.
-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!
-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni.
Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.
Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:
-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?
Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:
-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta.
Sünis történetek 9
Lev Tolsztoj: A sündisznó és a nyúl
 | A nyúl találkozott a sündisznóval s azt mondta neki: - Rendes állat volnál, te sün, csakhogy görbe a lábad s egymásba akad.
Megharagudott a sün s így szólt:
- Miért csúfolkodol? Az én görbe lábam sebesebben fut ám, mint a te egyenes lábad. Most egy kicsit hazamegyek, aztán fussunk versenyt!
Hazament a sün és azt mondta a feleségének:
- Fogadtam a nyúllal: versenyt futok vele.
|
Azt mondja a sün-feleség:
- Úgy látszik, elment az eszed! Hogy futnál versenyt a nyúllal? Neki gyors a lába, neked suta, görbe.
Feleli rá a sün:
- Neki gyors a lába, de nekem az eszem gyorsabb. Te csináld azt, amit parancsolok. Menjünk a mezőre.
Megindultak a felszántott mezőn a nyúlhoz; mondja a sün a feleségének:
- Bújj meg itt a barázdának ebben a végében, mi pedig a nyúllal a másik végétől erre futunk; mikor ő megiramodik, én visszafordulok, s ha eléri futva a barázda végét, ahol te állsz, bújj elő és ezt mondd: "Már régóta várok." Nem tud megkülönböztetni minket - azt gondolja, hogy én vagyok.
A sün felesége megbújt a barázda végén, a sün meg a nyúllal futásnak eredt a barázda túlsó vége felől.
Mihelyt futni kezdett a nyúl, visszafordult a sün s meglapult a barázdában. A nyúl elvágtatott a barázda túlsó végére: hát láss csudát! - már ott ül s vár a sün. Meglátja a nyulat s azt kiáltja neki:
- Már régóta várok!
A nyúl nem tudta a sünt a feleségétől megkülönböztetni s eltűnődött rajta: "Mi a manó? Hogy tudott ez a sün megelőzni engem?"
- No - biztatta - gyerünk, fussunk még egy versenyt!
- Gyerünk!
A nyúl rohant vissza, átfutott a másik végére, hát láss csudát! - ott van a sün s ilyen szóval várja:
- Ej, barátom, te csak most jössz, én már rég itt vagyok!
"Mi a manó! - tűnődik el a nyúl. - Bármilyen gyorsan futottam, mégis megelőzött!"
- No, fussunk még egyet, most már nem fogsz megelőzni engem.
- Fussunk, no!
Vágtatott a nyúl lélekszakadva: hát láss csudát! - a sün ott ül már és várja.
S addig futott a nyúl végtől végig, amíg kimerült egészen. S végül megadta magát s ezt mondta: "Többet soha nem fogadok."
Sünis történetek 8
Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!
Sünis történetek 7
Grimm testvérek: A nyúl meg a sün
Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam.
Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is.
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok - felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? - vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! - felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. - Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? - kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. - Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tûnődött magában:
"Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!"
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.
- Minek? - kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal.
- Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja:
Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!"
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél.
A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.
A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
"Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.
Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből - s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is.
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:- Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok - felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? - vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! - felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. - Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? - kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. - Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tûnődött magában:
"Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!"
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.
- Minek? - kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal.
- Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja:
Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!"
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél.
A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.
A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
"Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.
Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből - s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)